Minden ember templom, minden templom a világ közepe: Észak és Dél, Kelet és Nyugat, fent és lent metszéspontja, amely a jelenben és az időtlenségben egyszerre létezik.

A geometria az isteni tökéletesség láthatóvá tételének eszköze, ami egyben az ima, az elmélkedés, Isten dícséretének formája. A kör a teljességet, a négyzet az ember földi létét, a háromszög pedig a Szentháromság misztériumát fejezi ki. Az arányok és a szimmetria a világ harmóniáját jelenítik meg, amely az isteni tökéletességből fakad és abban tükröződik vissza.

Az építészet alapvető törvényszerűségeinek szerves része a geometria: egyszerre jelrendszer, egyszerre a rajzi szerkesztés kezdete és eredménye. Nem véletlen az egybeesés; nem véletlen, hogy ezek az elvek az építészettörténet gerincét alkotják.

Egy szakrális épület csak akkor hiteles, ha minden elemében igaz. Égbekiáltóan lelepleződik minden modorosság. Emiatt egy kápolna tervezése az építész számára jó alkalom az őszinte szembenézésre, a lecsendesedésre, az önfegyelem gyakorlására, a világról és a hitről való tudás gyarapítására, az építészet valódi mélységeinek átélésére.

A történelmi korokban az építőmesterek tudták milyennek kell lennie egy templomnak. Ma nincs biztos, megállapodott, mindenki számára értelmezhető eszközkészlet. Az építész egyéni döntései határozzák meg, hogy milyen lesz az épület.

A II. Vatikáni Zsinat nagy szabadságot adott a templomépítésben. Az egyház részéről nincs szigorú előírás, csak általános javaslatok például a természetes anyagok használatára és a hivalkodó pompa mellőzésére.  A szentély keletelése is már csak támogatott, de nem kifejezetten elvárt. Ha megvan jó, ha nem, az se baj.

Az építészettörténeti elemzések, de a kortárs előlépek és narratívák is kockázatot jelentenek, amelyekben könnyű elveszni. Érdekes tanulság, hogy kontextushoz alkalmazkodás, melyre a kortárs építészoktatás hangsúlyosan nevel, egy kápolna esetén nem releváns. Talán, mivel ennek erősebb állításnak kell lennie, mely térben és időben sokkal nagyobb léptékben értelmezhető.

A pécselyi kápolna tervezéséről történő gondolkodás során kiindulásként a „szent geometria” mellett döntöttünk, mely tiszta, megkérdőjelezhetetlen, önmagát rendező elv, és egyben folytonosságot vállal a történeti építészettel. Egy kör alakú vízszintes platform jelöli ki a kápolna helyét a dimbes-dombos tájban. Az alaprajz arányait két kör egymásba metsződése határozza meg. Kettő, mert így lett a belső tér aránya harmonikus és egyben a szentély keletelésének irányultsága egyértelmű. Ragaszkodtunk a keleteléshez, mint a világtengelyek koordinátarendszerének állandóságában helyet adni. A minimális szögeltérés a feltáró úthoz, mint szimmetriatengelyhez való igazítás miatt történt.  A homlokzatok szabályos négyzetek, a tető egyenlő szárú háromszögbe írható.

A domboldalba épített – mára omladozó – pince a környékbeli bányából származó kőből épült, ezért a kápolna falainak anyagválasztása nem volt kérdés. A rakott kőfalak állékonysága miatt vastagok, a betonmerevítést igyekeztünk elkerülni. A tetőt CLT panelekből, akár teljesen előregyártottan emelnék rá a falakra.

A fehér tömeg a zöld tájban erős jelet ad az út felől. A kőfalat fehérre meszelnénk, ami akár évente frissíthetó. A cseréphéjalás is a lehető legvilágosabb pigmenttel kiégetett egyedi arányú cserép. Így a homogén fehér tömeg absztrakt formaként is értelmezhető.

A templom formája, megjelenése sok generáción átívelő közös élményeinkből összegzett idea. Van egy belső képünk róla, hogy milyen egy templom. Ez nehezen definiálható minden vonatkozásában, de ha eltérünk ettől az értelmezési gondot okoz. A modern építészet ennek jelentőségét hajlamos ezt felülírni, bár a konszenzusoson nyugvó építészeti szemiotika mellőzése nem zárja ki a jó eredményt, de nagyon kockázatos a befogadhatóság szempontjából. A forma és fogalom kapcsolata erősen rögzült az emberek tudatában, bármely nyitott szemléletű társadalmi csoportról is van szó. A tervezett kápolna arányai, anyaghasználata, pozíciója, kerek posztamensre helyezése, fehérsége közel áll a falvakon kívüli kiskápolnákhoz. A Balaton-felvidéki főleg Szent Donát napi áldásra készült kápolnák nagyrészt barokk vagy nyomokban klasszicista stílusúak, Lényegében a plébánia templomok lekicsinyített naív átiratai. De lehet, hogy pont ez a léptékzavar adja a bájukat. Ezt a jelenséget mi nem tudtok volna hitelesen előállítani, ezért ezeket az előképeket nem volt szándékunk felhasználni. Tervünk inkább a geometria általi meghatározottságra és a „faék” egyszerűségű építhetőségre koncentrál. Tudatosan törekedtünk arra, hogy minél kevesebb egyéni döntés kelljen hozni.

Bár a kiírás az urnakripta megközelítését közvetlen a kápolna belső teréből – konkrétan a szentélyből – javasolta megoldani mégis úgy döntöttünk, hogy a kriptát külön, külső bejárattal tervezzük. Ennek több oka volt. Hagyományosan a kripta inkább egy félszint eltolásos altemplomban szokott helyet kapni, mely a szentély alatt van. A volt borospincére ráépíteni, egy térben kezelve egy altemplommal, olyan szerkezetet és téri összetettséget képviselne, melyet aránytalannak gondoltuk egy ilyen kis, szerény kápolna léptékével. A másik ok, hogy rigorózusan ragaszkodtuk a keleteléshez, mert nem akartuk negligálni ezt a történeti alapvetést csak a kripta miatt. Fontosnak gondoljuk, mind a szakrális üzenet, mind a belső tér természetes bevilágítása szempontjából egyaránt. További szempont volt a szétválasztásban, hogy a kápolnát bárki által látogathatónak szántuk, mely nyitott minden erre tévedőnek, aki az útról hívogatónak érzi a helyet. Akár imára, csak elcsendesedésre vágyik, vagy csak vonzza a panoráma és gyönyörködni szeretne a lélegzetelállító tájban. A családi kripta intimitását nem kockáztattuk.

Mitől lesz szakrális egy épület? Létezik-e eszközkészlet ennek elérésére? Használhatók-e ma a történeti előképek? Mit kezd a kortárs építészet a szakralitással? Az építészeti alapállás a hitből fakad vagy az építészetből önmagából?

„A szent: valami, ami élettel telített. A szent erő egyszerre jelent valóságot, örökkévalóságot és hatóerőt. (…) Ezért érthető, hogy a vallásos ember arra vágyik, hogy részesedjen a valóságból, s erővel töltődjék. „(Mircea Eliade: A szent és a profán).

A pécselyi helyszínen járva, nehezen megfogalmazhatóan, inkább ez egy erős érzet, de ott állva a léttel telítettséget, az élet erejét határozottan érezzük. Kérdéses, hogy ezt a természetben megnyilvánuló erőt egy kápolnával csak megünnepeljük, látható fókuszba helyezzük, vagy megkíséreljük a szerkesztett struktúrával újra kijelölni a világmindenség és az idő tengelyét.

Érdekelt, hogy az általunk tisztelettel követett kortárs építészek hogyan gondolkodnak a szakrális építészetről. Az írásaikból szemlézek néhány bekezdést.

Zumthor gyakran beszél „jelenlétről” (presence), mely szerinte olyan, mint amikor hirtelen megszűnik a múlt és a jövő közötti tér, és az adott pillanat köti le a figyelmünket. Az anyag érzékeléséből származó impulzusokból indul ki, mint a kő, a fény és tér – ezek adják az érzelmi atmoszférát, ami a szakrális térélmény alapja. Szerinte a szakrális építészet jegyei észrevétlenek lehetnek, mégis hatnak: jelenlétre, nyugalomra, elmélyülésre ösztönöznek.

„Olgiati Markus Breitschmiddel közösen megalkotott „non-referenciális építészet” elmélete szerint a modern társadalom már nem igényli, hogy az építészet kulturális vagy történelmi utalásokkal éljen — a lényeg a tér fizikai és érzéki minőségében rejlik. A térélmény („experience of space”) formai elemek — mint anyag, fény, akusztika, textúra — összességére épül, nem pedig külső jelentésre. „(OCTOGON, Viski Noémi: ZOOM IN: egzisztenciális terek)

Ez a megközelítés szembe megy a klasszikus szakrális építészettel, amely gyakran ünnepi, ikonikus vagy liturgikus utalásokkal dolgozik. Olgiati számára a „szakrális” nem a vallási utalásokon vagy ikonográfián alapul, hanem azon, hogy az épület önmagának értelme — egy mély, többértelmű térélmény, mely hordozhat spirituális rezonanciát anélkül, hogy valaha is deklarálná azt.

Herzog & de Meuron tervezték a svájci Andeer közelében épült autópálya melletti kápolnát, amelyet kifejezetten úgy alakítottak ki, hogy ne legyen vallásos ikonográfia, mégis erős spirituális élményt kínáljon. A design a természet ihletéséből született – nem néz a múltra, hanem a hely szellemére reagál.  Az épület belső tere három kis kápolnát tartalmaz, egy világos kör formájút és egy nagyobbat, ovális panorámaablakkal, amely a tájat keretezi vörös üvegen át láttatva.

„Az aura kialakításához lehetetlen visszaidézni a régi falak varázsát anélkül, hogy ízléstelenül hatna” – fogalmaztak az alkotók. (Architectural Digest, Roadside Chapel: minimalista spiritualitás)

 

Összegezve és értelmezve a nagyra becsült kollégák gondolatainak tanulságait, meghatározó szemlélet a szakrális építészet ikonográfiáját a múlt részének tekinteni, megszakítva az eszközkészlet a legcsekélyebb folytonosságát a történeti és a kortárs építészet között. Az utalások, a formába öntött ideák megjelenítése mintha ízlésbeli vörös vonalon túl lenne. A belső vallási élményre vagy a teológiai tudásra alapozott téralkotás helyett, az építészeti gondolkodású építészet szofisztikált letisztultságától várja el, mint valami téri és/vagy anyagminőségtől, hogy létrejöjjön a szakralitás.

Talán komplexebb, mélyebb eredményt kapunk, ha a szakrális épület nemcsak az építész monitorja előtt születik meg, és mely nem csak egy építész által kinyilvánított koncepció, hanem valamilyen párbeszéd és közösségi együttműködés eredményeként jön létre. A következő két építész inkább ilyesfajta alkotófolyamatban látja a megoldást.

 

A Salgenreute-kápolna több száz helyi ember közös munkája volt. Tervezője Bernardo Bader hangsúlyozza, hogy a szakrális terek értelmét nemcsak a forma vagy a szimbolika adja, hanem az is, hogy közösség születik meg az építés során. Ez a közösségi „cselekvés” önmagában szakrális dimenzióval bír.

A 200 éves előző kápolna alapformáját megőrizte, de a térformálásban új, mai választ adott. Így a szakrális építés számára nem konzerválás, hanem élő párbeszéd a hagyománnyal.

Hasonlót fogalmaz meg Török Ferenc:

„Számomra a templomok építése csodálatos élmények és találkozások sorozata volt, megtapasztalhattam közösségek megerősödését vagy épp kialakulását, ahogy az Isten háza egyre magasodott. A templomépítés közös társadalmi munka volt… A hívő közösség nemcsak a liturgiában vált eggyé, hanem a templom építésében is.” (Magyar Kurír )

 

 

 

Megjegyzés:

A pályázati tervünket nem végeredménynek, inkább egy elmélkedési időszak pillanatfelvételének tekintjük.

 

 

 

Forrásanyag:

Újszövetség

Csanády Gábor: Szakrális tér a mai Magyarországon

Mircea Eliade: A szent és a profán

Sacrosanctum Concilium 122–129.

OCTOGON, Viski Noémi: ZOOM IN: egzisztenciális terek

Archdailly: Peter Zumthor: Seven Personal Observations on Presence In Architecture

Architectural Digest

Magyar Kurír